Duna átúszás, anno 1956
(Márkus János)

Egy ebédlő felé tartó séta alkalmával Zoltán Imre bácsival és a szemben lévő Izzós dokumentációs osztályon dolgozó Margittal (??) arról beszélgettünk, milyen jó a Duna ezeken a kánikulai napokon. Imre bácsi nagy vizes volt, ugyanis az ÁVÓ mellett a műugrást is művelte. Az ebédlőben a négyes asztalhoz odaült mellénk egy TKI - s is (Rott Pali??) és rövidesen körvonalazódott az ötlet, hogy ha már Duna, akkor legyen kövér és ússzuk át, amiben mind a négyen benne voltunk. Az ebédlőből vissza úton
nagyobb csoport alakult ki a laborosokból és aki csak hallott az ötletről, lelkesen csatlakozott a résztvevők táborához. Mire felértünk a laborba, már megszületett a határozat, hogy szervezetté kell tenni, ki kell plakatírozni a laborban és bárki jöhet.

Még el sem készültek a plakátok, máris megjelent VIP és kikérte magának, hogy őt kihagyják egy egész labort érintő esemény szervezéséből. Vagyis ő is jönni akart. A problémát az úszni nem tudók — Széll Matyi, Lovász Vili — jelentették, mivel ők sem akartak kimaradni a buliból. Nem is beszélve a Bródy Gyuri bácsiról, aki azért 60 egynéhány évével a fél Dunát vállalta.

Mert a terv a következő volt: Komppal átmegyünk az Izzó strandról Pünkösdfürdőre, ott felgyalogolunk egy jó darabig, ahonnan (szemre) át lehet úszni a Szentendrei szigetig, ott ismét fel séta, majd a túl felén ismét úszás vissza a Tungsramig, majd utána resztelt máj evés a Megyeri csárdában. A társaságot két csónak kíséri, hogy baj esetén legyen mentési lehetőség, a két csónakot két-három önként jelentkező evezős hajtja és ott kapnak helyet az úszni nem tudók (akik egyben evezni sem tudtak).

A társaság létszáma — a kültagokkal együtt — elérte a 25 főt. Alig volt, aki nem akart részt venni.

Mindenki a markába fogott egy forintost és úgy szálltunk be a kompba, fürdőnadrágban, az utasok meglehetős megrökönyödésére. Amikor átértünk, a visszajáró 10-10 filléreket ünnepélyesen elástuk, mivel a komp csak 90 fillérbe került (régi szép idők, amikor még ilyen árak voltak!). Indulás felfelé. A legkellemetlenebb szakasz a Vízműveknél volt: a vízig leérő kerítés miatt oldalazva, a kerítésbe kapaszkodva kellett végigmenni. A Tanács stégjénél aztán be a Dunába, és úszás. Simán átértünk a szigetre.

A fél-Dunások csónakba szálltak, a többiek gyalogoltak. A felfelé séta már nem volt olyan kellemes: a talaj szúrós volt és a rengeteg szúnyog csípett és mart, úgyhogy libasorban mentünk és mindenki az előtte menő hátát csapkodta.

Aztán az első kútnál ismét a vízbe: megbeszéltük, hogy most szétszóródunk, hogy ha jön a vízirendőr, legfeljebb egyet-kettőt tudjon elkapni, amellett majd oroszul beszélünk, hogy azt higgyék, orosz katonák úsznak a Dunában. De nem jöttek szerencsére és az egész társaság szerencsésen, minden malőr nélkül átért a Tungsram stéghez. Kiszállni már nehezebb volt, ennyi úszás után. De a máj és a sör a csárdában nagyon jól esett. És jó buli volt.

Nősök - nőtlenek futballmeccse
(Vágó György nagyon szubjektív beszámolója)

A hatvanas évek elején — nem tudom kinek az agyából pattant ki — az az ötlet, hogy rendezzünk egy foci meccset.

A futballhoz akkoriban legjobban Morvai Pista értett, aki főállásban villamosmérnök, másodállásban igazolt másodosztályú focista is volt. (Később eltávozott körünkből és az országból is, ezért a hagyományos találkozóinkon nem vett részt.)

A meccs legfontosabb kellékét — a pályát — nem tudom ki biztosította, de a második legfontosabb elemét — a bírót — én.

Ismeretségi körömben előfordult Galsai Ervin operaénekes, aki — ugyancsak másodosztályú — igazolt futballbíró volt.

Felkérésemre örömmel vállalta, hogy vezeti a mérkőzésünket.

A két csapat a „családi állapot” szerint szerveződött, így alakult ki a nősök - nőtlenek együttese. Morvai Pista volt a csapatkapitánya a nősöknek. Mikoron is szóba került a posztok elosztása, én gond nélkül jelentettem ki, hogy középcsatárt kívánok játszani. Mélyen eltitkoltam, hogy kora ifjúságomban minden játszótársam megállapította, hogy a „gömbérzékem” közel nulla, így nem igazán valók nekem a labdajátékok.

Ezen előzmények után a két csapat — a nősök a feleségeikkel — kivonult a pályára. (Ott döbbenten állapítottam meg, hogy milyen nagy egy foci pálya, amit én csak a TV képernyőjéről ismertem.)

Felálltunk középkezdéshez. A bíró belefújt a sípjába és én abban a pillanatban keresztül estem az ellenfél csatárának lábán.

Ezután vagy tizenöt percig ténferegtem a pályán, de semmiképp nem találkoztam a labdával. Pista ezt nem vette jó néven és megkérdezte, hogy „nem akarok-e pihenni?” Akartam.

Nem emlékszem a meccs végeredményére, de ha a nősök győztek, az bizonyosan ennek a cserének volt köszönhető. (Ma már tudom, hogy a nősök győztek. [A szerk])

A találkozó eredményétől függetlenül mindenki jól érezte magát, ennek ellenére további meccsekre nem került sor.

Megjegyzés: felháborítónak tartottam, hogy én nem szerepelek a képen, pedig 10 percig középcsatár játszottam, és még a bírót is én hoztam!

Rájöttem, azért nem vagyok a fényképező gép előtt, mert mögötte voltam! (A szerk.)

Az a bizonyos bulgáriai túra!
(Kardos András)

Egyszer csak összeálltunk hármas laborosokkal és egy közös nagy csoportban, közös nagy útlevéllel és egyéni pirospaprikával és katonai sátorlapokkal felszerelkezve elindultunk a bulgár tengerparti “Aranyhomokra”.

Az utazást vasúton, Bukaresten keresztül Rusze - Várnáig végig rezervált vasúti kocsiban terveztük megtenni!

Az utazási terv egészen Bukarestig terv szerint ment végbe. Bukarestben azonban vagonunkat –a rajta díszelgő rezervációs igazolással együtt lekapcsolták- és mi ott álltunk csomagokkal, sátrakkal és dr. Salk Ervinnel* megrakodva – a befogadó kapacitását négyszeresen túllépve zsúfolt vonat előtt!

( * Dr. Salk Ervin aki ez idő tájt az 1-es laborban a 4-es témán dolgozott, ijesztő jelenség volt, a szó profán értelmében! Dr. Salk Ervin — aki ekkor még nem volt dr.— rendellenes szív felépítve született, aminek eredménye képen a friss, oxigén dús vér nem keveredett szívében normálisan és ezért Ervin zöld színű volt! — ijesztően zöld!

Bár már születése után az orvos nem nyilvánított bíztató véleményt hosszú életben maradását illetően, ennek ellenére Ervin csak nem akarta feladni és évről évre meglepte környezetét egy-egy újabb osztály elvégzésével, végül az egyetem végzésével is!

Mivel fizikai kondíciója és — első pillantásra gyomorszájon ütő megpillantása után — ő egy kedves, barátságos fickó volt, vállaltuk a („kis?”), mindenki számára jutó többletmunkát, a vele való törődést, a nehéz, még egészséges ember számára is megerőltetést igénylő utazás alatt.)

A csoport „hivatalos” vezetője Hajdú Feri volt. (3-as labor, Hajdúné). Együtt bementünk az állomásfőnök irodájába és reklamáltuk a Várnáig biztosított különkocsinkat! – a válasz: vállvonogatás.

Mit csináljunk? A vonat 15 perc múlva indul! Összedugtuk a fejünket és megszületett a megoldás. Romániában vagyunk! Egy csomag pirospaprika és 5 Lej a főnöknek!

Eredmény: külön vagon csatolva vonathoz 10 perc múlva, még maradt hátra 2 és fél perc mindenki beszállására és még Ervint is, csomagjaival együtt sikerült a már éppen mozgásba lendülő kocsira feldobni!

Bár a különkocsink és a “dokument”, amely a rezervációt szentesítette ott függött a „lássátok szemtükkel” mezőnyben, a túlzsúfolt vonaton lehetetlen volt “elefántcsont torony”-ként megtartani luxushelyzetünket és 10 perccel a bukaresti indulás után a kocsi a babiloni tornyot építőmunkások szakszervezeti közgyűlésévé vált! A balkáni nemzetek összességének képviselői nemcsak, hogy a gázok fizikai tulajdonságát jellemzően kitöltötték a rendelkezésre álló teret, de még a lélegzés műveletét is igen megnehezítettek!

Ezek után nem lehetett csodálkozni, hogy a másnap hajnali 4 órakor való Várnába való megérkezésünkkor a mindannyian csak azt találgattuk, hogy Ervin képes e megmászni a kb. 5 fokos emelkedőt a kijelölt sátorhelyéhez vezető úton, vagy még a hátralévő 5 méter megtétele előtt kit hívjunk – a mentőket vagy a halottkémet?

Azonban úgy látszik a sors által ránk kirótt sorscsapások mértéke betelt és ettől kezdve vidámság és mulatság napjai következtek:

Meg az öreg bolgár camping-kertész lesújtó véleménye sem zökkentett ki minket jókedvünkből, aki szegényes, katonai foltos sátorlapokból összeállított táborunkat ( a mellettünk hivalkodóan pompázó nyugati sátorkölteményekkel összemérvén) egy kifejező pökés kíséretében a “Magyarszki nye kultúra!” kedveskedő barátság, köszöntéssel reprezentálta a Bolgár – Magyar barátságot!

A „nye kultúra” igazolása másnap reggel ‘Kovács Feri első látogatása az illemhelyre’ folyamán meg is történt!

Közülünk elsőnek ő volt avantgardja a “hosszabblélegzetű” tartózkodást igénylő kis fülkében való rejtőzködésnek és ezért őt érte a felfedezés élményszerűsége elsőnek! . . .

A békés reggeli csendet egy sértett fájdalommal telített üvöltés verte fel! A kibocsátó Feri volt, aki a WC épülete előtt állva, jobb kezét magasra emelve, amelyen gyanúsan barna színű papírfoszlányok lógtak a széltől lengetve és egyértelmű bűzt árasztva.

Gyerekek – mondta Feri – ezek a szaros papírt tartják a papírtartóban és nincs tiszta papír sehol! Így szereztük meg az első tapasztalatot Kovács Feri úttörő tevékenysége által a “nye kultúra” balkáni értelmezését illetőleg!

Mivel az örökérvényű mondás a halál és a WC látogatását közös nevezőre hozva így szól : „ha menni kell, hát menni kell!”, egyéni felfedező túra alapján cserkészte be mindenki a toalett házát. A nemzetközi látogatókra való tekintettel a Bulgár hagyományokat modernizáltan módosították!

A tiszta benyomást keltő fehércsempés helységben nem csak, mint a bárhol máshol megtalálható ovális alku kivágás hívogató attrakciója volt észlelhető, hanem a nyílás ellipszis alakú rövidebb átmérője meghosszabbítási vonalában, a lyuk mellet két fém pedál is elhelyezést nyert, amiről az ember azt hitte, hogy a tüzérségi lőelemképzőt helyettesítendő beirányzási tevékenység megkönnyítésére szolgálnak.

Hát ez a következtetés csak félig volt helyes! Mert igaz, hogy részben ez is volt a szerepe, de az igazi funkciója az volt, hogy a pedálok egyike egy vízszelepet működtetett, ha arról a talpával az ember lelepett és a nyílásból egy heveny vízsugár tört fel gejzírszerűen, amely a leöblítést célozta végezni azonban némelykor (és a legtöbbször) — a nem túl precíz beszabályozás következtében — egy nem kívánt tisztítási funkciót is elvégzett, bidészerűen, friss hideg vízzel! Balkán - modern módra!

Na, már most a megkönnyebbülési aktus így egy igen aktív tippelési rejtvény megoldási készséget is igényelt, vajon melyik pedál aktiválja a vízözönt, mert arról kell a talpat később lecsúsztatni a bidézés elkerülése végett!

És a fülke falán ott díszelgett a most már tudott tartalmú ládika.

A mit és hogyan lehet tapasztalatok megszerzése után a valóban nevének megfelelő Aranyhomok plázst vettük birtokba és a vidám elvezetek sora következett! Ezek egyike volt Feri verés, Pali által. Ez úgy indult, hogy Zilih Pali vett egy gyönyörű színes strandlabdát. Kovács Feri elkérte Tőle és játszott vele. Én a homokos parton éppen a víz által kisodort apró kagylókból nyakláncot fabrikáltam egy nagy késsel a kezemben. Feri egy ijeszteni szándékozó mozdulattal a labda felem dobását mímelte, mire én a kést védekezőleg magam elé emeltem! Feri rádobta a labdát amely a abban a pillanatban szétlottyadt!

Zilih Pali, aki szenvedő tanúja volt gyönyörű labdája ilyenté való kimúlásának, ettől kezdve a táborozás végéig menetrendszerűen „Feriverést” tartott!

Ilyen és hasonló apró kis epizódokkal fűszerezetten Töltöttük időnket, élveztük a valóban gyönyörű környezetet, a tenger simogató hullámait és időnk nagy részét a Plázson töltöttük, amelynek ékessége — egy Isten tudja honnan importált — dromedár volt és a szegény pára füleit egy üvöltő dervis süketítette az állandó invitálásával: „molle fotográfi”— tessék fényképezkedni —!

Két leva lebrennolása árán egy koszos burnuszt húzott a fejedre és felmászatott az állat hátára, megörökítve fényképen az örökkévalóság számára!

Ervin is — magához térve kétnapos ájultságából — szintén aktivitásba lépett! Egyik reggel hívott, hogy kísérjem el őt — ha „igazi profi” horgászást akarok látni! Az ember ritkán lát igazit, így vele tartottam. Nem bántam meg!

Leérve a mólóra a tengerbe nyúló hajókikötő dokkon készítette elő káprázatos horgászfelszerelését. Kinyitotta nyolc rekeszre nyitható ládáját, amelyben a világ minden elképzelhető vacakjai fellelhetők voltak. Fél órán keresztül felszerelte botját és műkukaccal, villantóval és hal odacsalogató preparátumokkal ékesített mesterművét dobásra kész állapotba hozta. Egy igazán mesterfokú dobómozdulattal megsuhintva a botot, a horogvégű szál a magas égbe ívelt és mi vártuk, vártuk, szemünket a vízre meresztve, de a horog nem esett a vízbe, Feltekintve, a horog a blinkerrel, mű csalival és illatos olajkenettel a dokk feletti színes lámpasort függesztő drótra csavarodott fel!

Mivel azt onnan lepiszkálni nem lehetett, Ervin emlékbe hagyta azt ott „itt járt a nagy horgász” emlékeztetőjeként!

Távozásunk közben felhívtam Ervin figyelmet három kis Bulgár gyerekre, akik egy hosszú fűzfabot végére cukorspárgát kötöttek és vagy húsz kis horogra egyikük rongyos rozsdaszínű pulóverjéből gyapjúszálat csomóztak a horgokra. A tengerbe lógatott horgokkal 5 perc alatt 40-50 halat fogtak! . Persze, Ők nem voltak „profi” horgászok!

Tartózkodásunk igen „illatos” volt, ittunk rózsaszörpöt, ettünk rózsalekvárt, kenegettük magunkat rózsaolajjal és elénekeltük a „Rózsáskedvű volt az apám” bolgár népdalt, mivelhogy a sok rózsás dolgot masztikával (ánizslikőr) öblítettük le! Sőt mi több, rózsás helyzetünkben még más „illataromával” bíró étkeket is kitapasztaltunk, úgymint a bolgár shopszka túró-sajttal kevert salátát és a majdnem mindennapi sajtos burakaszt és nem mindig a fejétől bűzlő - halakat is!

Végezetül, röviddel visszatérésünk előtt leróttuk tiszteletünk a Várnai Csata emlékművénél és a Nagy Hunyadi védő szellemét kértük a mi Várnából hazavezető utunk csatájának megvívásához!

Túra a Bakonyban
(Kardos András)

Manapság többekre csupán jó emlékezettel gondolhatunk vissza a IV-es labor azon tagjai közül, akik akkor részt vettek a bakonyi túrán. Így Goldman Robi, Pálfi Attila, Ernszt Lali és Ambrózi Csaba, csupán, mint gondolatainkban velünk továbbélők idézhetők, azonban az akkori történésben nagyon is vidáman résztvevőin szerepeltek és ez a visszaemlékezésből írt epizód-rögzítés mintegy nekik dedikált emlékezésnek is tekinthető. . .

Hát hogyan is volt?

A nyár késő vége felé, már kissé őszbehajló idő volt, emlékezetes arról, hogy a kukorica már teljesen érett volt szerte a földeken, aminek előnyeit — kissé nem egészen törvénytisztelő, de erkölcsileg megengedhető ürüggyel, hogy kukoricát lopni nem bűn, csak kellemetlen utóhatású, ha az embert rajtakapják — mi ki is használtuk, a kukoricalopás bocsánatos de igen élvezetes bűntevékenységét gyakorolva. További mentségként az is felhozható, hogy ez a túra egyik fénypontját is képezte a nyárson sütés meg-valósulásában, amiben főként Robi volt a nagymester.

Ez azonban csak a délutáni órák mulatsága volt. A reggeli, Ördögárok keresztül-szelése után a festői Cseszneki várromot hódítottuk meg, bár ezért nem a hajdani Csák Máté hadaival kellett megküzdenünk csupán a meredek és kopár szírt emelkedés kaptatójával.

A déli pihenőt egy kellemes tisztáson töltöttük, ahol is Attila egy meggondolatlan gurman ínyenckedése következtében pálpusztai sajtot kívánt lakmározni és ezzel a gondok és a kiközösítés átkait vonta magára. A jó érett sajt ezüstpapírból való kibontása után a rosszirányban fújdogáló szellő hatására mindenki üvölteni kezdett 's Attila remetei magányba, jó mesze kellet, hogy húzódjon mindenki szagláskörzetéből!

Igen ám, de egy kis kóbor kutya húzott a közelünkbe és amikor ez a pálpusztai szagot megszimatolta teljesen extázisba esett attól ( úgy látszik a kutya is ínyenc volt!) és hallatlan koldulási produkciót indított egy darabka könyöradományért. Ez még Attila szőrös szívét is meglágyította és nagy lelki vívódás után, a papírra ragadt sajtmaradékot a blöki elé vetette!. . . Ha valaki nem látott még hálakönnyeket kutyaszemből peregni, annak ott kellet volna lennie!

Attól kezdve a kutya Attilát, mint olimposzi istent követte és Attila megátkozta könnyelmű jószívűségét, mivel a bokorba való szükségszerű távozásakor is a kutya le nem vette róla a szemét és kihallatszott siráma: „legalább itt hagyjál magamra te rusnya dög!”

Mivel a túrára való készülődéskor Stolman úr is benevezett, de nem jött el, Luksi aki nagyon számított Stoli jelenlétére, hogy jól lebránerezhesse egy párszor, úgy állt bosszút rajta, hogy a kutyát, — amely egyébként egy helyes, de igen öreg, megszürkült alacsony sétatéri keverék kefekutya volt — rögtöni feltűnésekor Stoli-nak nevezte el. A névadást mindenki rögtön elfogadta és a jó hangulatban jó poénok sültek el a Stoli kutya javára, de az igazi Stoli kárára.

A túrát a Porva-Csesznek-i kisvasút állomáson fejeztük be és amikor felmásztunk a rámpa nélküli pályatesten álló vonat magasan álló vagon lépcsőjére, — oda a kis Stolinak már nem volt ereje felkapaszkodni — Attila nagy megkönnyebbülésére. Az indulás után még hosszan futott az állomásról kihúzó vonat után és még talán ma is fut szegény. . .

Mindenki sajnálta, még Attila is!

A zempléni Sátoros hegy túra
(Kardos András)

Talán ez a túra volt a számos egyéb túra között a legizgalmasabb, utólagosan visszagondolva, mai szemmel nézve, mivel nem csupán a természetjáró számára ritka élményt nyújtó tartalma, hanem a hely, az akkori időkben — számunkra, gyalogos turisták számára az anyagi és egyéb szükségek szűkös volta miatt — hosszas előzetes, takarékos felkészülést igényelt.

Magyarul, csórók voltunk mindahányan és ismét, a mai aspektusomból (a jelenlegi területi és információ bírás alapján) emlékezve rá, túlzás nélkül állíthatom, a mai utazó afrikai szafari útitervéhez hasonlítható, mint „távoli régiók elérését” kategorizálva. Az afrikai szafarin is a különlegesen szép tájak — mint Zemplénben; a ritka és veszélyes vadállatok — mint Zemplénben a vipera; az izzasztó környezet — mint Zemplénben az ez időszaki párás meleg; a terület megközelíthetőségi nehézségi megközelíthetősége — mint Zemplénben a pöfögős erdei vonat és még sok egyéb parallelitás, természetesen figyelembe véve Kenya és Zemplén területi arányaival vett szorzó nagyító - vagy kicsinyítő leképzését! . . . Számunkra ez felért egy szafarival!

Abban az időben a Zemplén még romlatlan, jóformán „szűz” területnek számított, az autósturizmus igen kisszámú jelenléte miatt. Ugyanígy, a Zempléni Hegyek közismert vipera veszélye is visszafogólag hatott a vállalkozók kedvére! Így a kevés gyalogtúrázó „bátor felfedező” vállalkozása bőven megtérült az ott élők „ritka hollóként” minősített megítélésében, ami szíves üdvözlésben és vendéglátó fogadásban is megnyilvánult — ahogy az a itt később leírtakban majd fel is tűnik.

.............................................................................................................................................

Felkészülésünk alapos volt. A többnapos túra szükséges kellékei, sátorok, takarók, főzési alkalmatosságok és maga az élelem is tetemesre növelték hátizsákjaink súlyát és csoportunk málhásöszvérként szállt fel a Sátoraljaújhelyre induló vonatra.

Sátoraljaújhelyről a zempléni erdőgazdaság erdei vasútjával (ami maga is nagy élmény volt) Füzérig mentünk tovább. Onnan kezdődött a kora nyári párás időben, nem éppen könnyűnek nevezhető gyalogtúránk.

A füzéri vár érintésével a hegyvonulat legmagasabb csúcsára a közel 900 m magas Nagymilic emelkedőjén ziháltunk fel. Eleinte még követtük a tanácsot, hogy bottal zörgessük az utunkba kerülő bozótot, az éppen ebben az időszakban kikelt fiatal viperák elriasztása céljából, de aztán az „ott dögöljenek a viperák, ahol vannak” elhatározással, ezt feladtuk. Szerencsére semmi bántalom nem ért senkit, úgy minket, mint a viperákat illetőleg!

A meredek emelkedőkkel tördelt terep, a nehéz hátterheléssel súlyosbítva a és a párás idő együttese a túraszakasz legnehezebb részét képezte és a többórás erőfeszítés végén mindenki mint döglött kutya rogyott le a kilátó lábához.

A Csehszlovák határvonal kiszögelésében lévő kilátóról való kitekintés festői látványa kárpótolt minket a megerőltető felkapaszkodásért.

Mivel az idő késődélutánra fordult, első éjjeli táborhelyünk után kellet néznünk. Ezt, egy nem túl távoli gyönyörű fenyves közepén lévő kis tisztáson találtuk meg.

Mivel alkonyodni kezdett a sátrak felállítása után, a sürgető gyomor követelte a tennivalót. A szabadtűzi bográcsban főzött „betyáros” elkészítéséhez láttam hozzá (amelynek elkészítése nem ment egy perc alatt, de mindenki inkább éhsége visszafogása árán is gyakorolta türelmét a gasztronómiai élvezet várható visszatérülése reményében). Nem is ért csalódás senkit bár az csak már teljesen sötétben nyert fogyasztást, de olyan ízletes volt, hogy azt Ambrózi Csaba a következő módon bizonyította: . . . .

a tisztás egyik sarkában egy félig összedőlt deszkatákolmány állt. Mivel az evés ( szándékosan használva az evés és nem az étkezés kifejezést, nem akarván társaimat és magam a „zabálás” csúnyaformájú alakzatával lealacsonyítani!) befejeztével az eső cseperegni kezdett, a bogrács elmosását a másnapi világosra halasztottam és a még az abban maradt néhány falattal együtt, a bográcsot a tákolmány tetejére helyeztem. Az éjszaka folyamán a bogrács teleesett esővízzel. A hajnali tevékenység — szerencsére az eső elállt — részemről a bogrács eltisztításával kezdődött volna, ha ebben a következők meg nem akadályoztak volna. Amint leemeltem a bográcsot, Csaba odaugrott hozzám, kitépte kezemből az edényt és „meg vagy te örülve, kidobni ezt a finom ételt” magyarázattal leöntötte az esővizet és úgy, ahogy volt, bekanalazta a maradékot!

Az éjjeli szállás után a völgyek felé húzódva haladtunk tovább. A déli pihenő alkalmával egy nagykiterjedésű lankás völgyben a szalonnasütés befejeztével kis lustálkodást megengedve, mindenki a hátán feküdve egy olyan meteorológiai fenomenának voltunk észlelői, ami ritkán adatott meg valakinek is. A zivatar-alakulás felhőképződése hallatlanul színpompás, több egymás feletti felhőréteg elrendeződése és egymás iránti torlódásuk játéka az itt-ott briliáns kék ég hátterével a soha el nem felejthető élmény látványát nyújtotta, mindannyiunkban maradandóan!

Ha Lukasal néha összejövünk, ő mindig megemlíti ezt, mint a kirándulás egyik legszebb emlékét.

Következő éjjeli táborhelyünket egy közeli erdészház szomszédságában ütöttük fel. Az erdészékhez beköszönve a legszívesebb jóindulat fogadott minket. Az árnyas tornácon a háziakkal való beszélgetés kellemes momentuma volt a túra levezetésének és betetőzte azt, hogy a házigazda kitűnő, a pincéből frissen felhozott hideg cserépköcsögökben, házi aludttejjel kínált minket, ami a melegben, mint a legjobb frissítő bájolta el gyomrunk táját. Fizetségi ajánlatunk hallatán a háziak jóformán megsértődtek!

Így alakult a Zempléni túra, amely minden résztvevő emlékében jelentős helyet foglal el.

(Emlékeim szerint a túra leírása erősen tömörítet, mert az időtartama egy hét volt. Bár én még ennyire sem emlékszem. [A szerk.])

TÚRA A BÜKKBEN

(Ezt a fejezetet Kardos Bandinak kellett volna megírni, de helyette megajándékozott egy albummal, mely az alábbi címen (esetleg) látató:

https://plus.google.com/photos/104739026608766255519/albums/6152526702688586353

TOVÁBB, VAGY VISSZA A TARTALOMJEGYZÉKHEZ